Talán mégsem túlzás, hogy ma már étterembe járni, vacsorázni, főúri allűr lenne. Főleg itt Pakson. Lehetőség is akad, ha valaki keresi. De olyan pont biztosan nincsen, mint ami egykor az ASE Étterem volt. A patinás vendéglőhely az Erzsébet Nagy Szálloda átadásával bezárt. Az egykor sokat megért étterembe, sok-sok neves vendég már nem teszi be a lábát egy igazi paksi halászlére, ami a kedvencek listájának első helyén állt az étlapon.

Az ASE étterem utolsó főpincére és vezetője a bezárás napján úgy vette a kalapját, hogy még a szakmájától is megvált. Most, közel nyolc év után, külön engedéllyel a zsebünkben ülünk a kongó étteremben az egyik asztalnál, Kiss László a „mit tetszik parancsolni” kérdést nem teszi fel míg beszél, pedig elmondta vagy százezerszer.

Több a nagyobb levegővétel, míg a beszélgetés végén körbejárunk, még látszik, hogy otthonosan mozog, egy órára visszarepül a múltba, mintha csak tegnap zárta volna be maga mögött az ajtót, és holnap korán reggel ismét nyitni kell.  Az illúzió veszélyes dolog, képesek vagyunk azt hinni, megtörténhet. Pedig nem. Reggel van, de az éttermet csak a kedvünkért nyitották ki. Egy óra múlva elmegyünk, Kiss László pedig visszatér a jelenbe, ami egy kis üzlet az egykori Szabó Erzsébet utcában.

Ott lesz nyitás számára, kilenc órakor. Megmásíthatatlannak tűnő végszó. Akkor arról döntött, új életet kezd. Az ASE Étterem után nem hozhatott más döntést, minden más kevesebb lett volna.

1994. Kiss László ekkor jelentkezett ide felszolgálónak, eredetileg vendéglátást tanult Sepsiszentgyörgyön, lévén erdélyi születésű ember. Déltől volt nyitva az ASE Étterem, este tízkor zárt. Az első években, a déli időszakban vállalkozók jártak ide, de kívülről is sokan jöttek, később már folyamatos üzemmódban volt, aztán, az esti időszakokat egyre inkább felváltották a rendezvények, majd elsősorban az atomerőmű vezetői köréhez köthető vendéglátás került előtérbe.

Az emlékezés egyszerre könnyű és nehéz feladat. Kiss Lászlónak felvillannak képek, arcok. Az érzelmek mellé jóleső érzéssel társul az a tudat, hogy sok, országosan is közismert ember elé tehetett ételt, italt. Egy kicsit büszke is lesz:  

Az atomerőmű reprezentatív vendéglátóhelyévé vált, így fordult meg aztán itt Teller Ede, Habsburg Ottó, Mészöly Kálmán, de kezet rázhattam Kányádi Sándorral, vagy Albert Flóriánnal is. A sportélet nagyon sok vendéget hozott, foci, cselgáncs, sakk – valamennyi sok-sok név…. Jöttek egymás után a nagyrendezvények, akkor a vezetők a vendégeikkel a különteremben foglaltak helyet. A vendéglátók a híres paksi halászlét rendelték, de vadat, halat, amit szerettek volna - rendelkezésre álltunk. De igazán nem azt figyeltem, ki mit eszik, széles skálán mozgott a kínálat, egyszer Benke Laci bácsi híres mesterszakács, amikor itt járt, és megette a káposztás cvekedlivel töltött kacsát, bejött a konyhához, gratulált. Kilyén Szilveszter főszakácsunk méltán lehetett büszke.

Békacomb, na, az is volt, nem mindenki kérte, de ilyen is kerülhetett tányérba. A „nagyemberek” is szívesen ettek babgulyást. Éger Laci focista ipari mennyiségben tudott megenni ízes palacsintát. Áfonyaszósz, túrófánk, például, mint desszert.

A borok között az egyik favorit a Burgundi volt, a paksi gazdák akkor még nem tudtak jól palackozni, ez mára már megváltozott, de akkor szekszárdi borrégiók vitték a prímet.

Kétezer környékén lettem vezető, a csapóajtó mögött sok jó kollégám dolgozott a háttérben, a felszolgálók a kilométerek tízezreit tették meg, hálás vagyok nekik a mai napig, mert azért ez mégis közös produkció volt, minden vacsora. Engem többször láttak persze a vendégek, ezért többen is megismertek az utcán, köszöntek.

Akik az ajtók mögött dolgoztak, nem dicsekedhettek ilyesmivel, és azt se mondhatnám, hogy a borravalóból itt meglehetett élni, itt többnyire számlapénzzel fizettek, amihez nem jár a borravaló, mégsem mentek el az emberek, szívesen dolgoztak itt. Akár egy hivatás, ritkaság az ilyesmi ebben a szakmában, Lacza Gábor felszolgáló hosszú évtizedig itt dolgozott. A vendégek – akik ide bejöttek – családias légkör volt, az atomerőmű vezetőivel nagyon jó kapcsolat volt. Annyira kedveltek bennünket, hogy megtörtént, a csapatunkat vitték Szekszárdra, ha ott volt rendezvényük.

Kiss László készült a beszélgetésre, több oldalas jegyzetet irt, hogy majd amikor elmondja, könnyebb legyen. A papírjai között lapozgat, a kezdetek. 1989 márciusában Egyed Sándor kapott felkérést, hogy egy tízfős csapattal, nyissa meg az Éttermet, helyettesei Váradi Ilona és Cseh Ottóné Éva voltak, 1994-től Juhász Sándor lett a vezető, a váltással Sport Étteremre változott a név, de a köztudatban megmaradt ASE Étteremnek…

Keresztelő, ballagás, esküvő, iparos köri rendezvények, nemzetközi események, – fotók ezrei őrzik az éttermi múltat… Az itt dolgozók átmentek az Erzsébet szállóba. Én pedig befejeztem ezzel.

Kiss László hangja el-elcsuklik az olvasás közben.

Zárásként körbejárunk. Itt vannak még a poharak, edények, a közel nyolc éve bezárt főnöki iroda, ahol Kiss László visszaül most az asztalához. Itt köszönök el. Lesétálok lépcsőn, nekem is van emlékem. Kivételesen, engedje meg az olvasó, hogy egy személyes emlékkel terheljem.  Itt kaptam újságíróként még Süli János akkori vezérigazgatótól, ezen a helyen utolsó kitüntetettként, az Urán Tollat.

Bizonyára nagyon sokan vagyunk Pakson, akiknek sok-sok személyes emléke fűződik ide. Ma már csak a képes albumokban, vagy már lassan sárguló fotókon, megannyi jókedv, ölelés, baráti koccintás. Arra, hogy mi lesz az ASE Étterem sorsa, még nincs pontos válasz. Egy valami azonban bizonyos. Egyelőre még nem bontották el.

Kiss G. Péter