Nem minden nap esik meg az emberrel, hogy egy hivatalban lévő rendőrkapitánnyal üldögélhet és beszélgethet a hivatalosság minden formaságát mellőzve egy csésze tea mellett, egy patinás kávézó galériáján, nekem egyszerű polgárként most megadatott. Igaz, megbeszéltük: majd megírom. Szerepet is cseréltünk, én kérdezhettem. – Bármiről, amiről csak akarsz, biztatott.

Miről beszélnél szívesen - ismerjük egymást, a kölcsönösen kialakult bizalom jogán, régóta tegeződünk, – de már akkor is tudtam: ez Paks lesz. Paks, amit most elhagyni kényszerült, felsőbb vezetői döntésre, „szolgálati érdekből” ahogyan ezt a szervezetben szokás volt mondani. A hivatásos szolgálati jogviszonyra vonatkozó új törvény értelmében a jövőben egy szolgálati helyen legfeljebb 10 évig szolgálhat a parancsnok. Részben ez, részben más vezetéselméleti ok eredményezte a váltást a megye öt kapitányságán. Neki, illetve a kapitánytársaknak a volt szolgálati helyeiken a feladat véget ért.  Talán mondhatjuk, ez az élet egytizede.

A dunaújvárosi születés, és a hely – Dunaföldvár, Dunaújváros, Paks, Szekszárd – oda és vissza, egyenes ez a földrajzi értelemben is, meghatározta az életét. A közel harminc éves szolgálatból, a rendőri hivatásban húszat a Paksi kapitányságon, ebből tizenhárom évet kapitányként töltött. Idevalónak érezte, érzi magát. Talán mondhatjuk, ez egy emberöltő. Nem kevés és nem is sok. Nem sok, mert amikor az ember otthon van a szó minden igazi értelmében, gyorsan szalad az idő.

Tamási már egy másik világ. Ott is tisztességgel fogja végezni a munkáját. Nem lehet és nem is szabad hasonlítást tenni. A feladatok hasonlóak, a szervezet is. Mégis más. A válaszokban a hangsúlyok áttevődhetnek. Jól szervezett, vezetett kapitányságot vett át az elődjétől. A rend, a biztonság elemi érdek, ez azonos, ezért kell dolgozni itt és ott is. A meglévő csapat egységét kell tovább fejleszteni. Az látható, hogy mindenki akar, és tud dolgozni. A szolgálati kötelem azonban fegyelmet kíván, megszokják ezt a rendőrök. Becsülettel, tisztességgel elvégzett munka, a humánum, emberközpontúság a szervezeten belül, s kívül meghozza az eredményt! Látszik rajta, hogy ezt hittel meg is fogja tenni, elérni, s a Tamási kollégák követni fogják.  „Bármit is hoz a sors, vedd tiszta haszonnak!”- idéz egy régi görög mondást. Lehet benne valami, optimistán vegyük a dolgokat.

Most még túl frissek az élmények, és minden, ami a munkával együtt járt, vele van. Bejáró lett, naponta utazik az új munkahelyére, oda és vissza. Nem költözik. Eddig is Dunaföldváron lakott a családjával, a „kő marad”.  Mindig ott lesz, ha a személyes jelenlétére szükség lesz. A kollégákat, járást nem hagyja magára, őrizetlenül. Tudni fog mindenről, együtt él velük, mint tette ezt Pakson is.

A szolgálat átadása zökkenőmentes volt, mondta még korábban, egy kicsit megbékélve mindazzal, ami vele történt. Nyilván nem volt boldog. Elfogadta, hogy majd az új helyen is elfogadják. Ez is fontos. De fontos marad Paks is. Paks azonban úgy tűnik, vele van.

Igen ott belül, hazajár, vagy az autójával erre jár, mert egy része itt maradt, s maradni fog, kitörölhetetlenül. Emberarcú rendőri megjelenést adott az itteni szervezetnek, hiteles képet.

Sokkal többet tudhatott Paksról, mint egy átlagos vezető, aki csak a szolgálati utakból tájékozódik. Itt az emberi kapcsolatok teljes tárházát bírta, ami telis-tele volt hasznos információval. A beszélgetés során mélyebb és nem csak rendészeti, bűnügyi, közlekedési megközelítést ad, sokkal többet, néha szociológiai okokat sorol. Meg akarta érteni a mit, miértet a városról. A múltat a jelenbe, s a jövőbe konvertálva.

Az alapeseteket figyelembe véve, az új esetekről is nagyjából már tudják a rendőrök, ki lehet a tettes. A szakma, hivatás ilyen. Az általánosból az egyesre – az egyesből az általánosra. De ezek csak kis ügyek. Persze, nincsenek kis ügyek. Ügyek vannak, ami mögött emberek, sérelmek vannak. Mindent megnyugtatóan, elfogadhatóan rendezni kell. Talán a többségében sikerült is.

A nagy ügy, az: maga a város, és ami előtt áll. Akkor ment el a kapitány, amikor minden bizonnyal a város lakóinak tudomásul kell vennie, hogy rövidesen megszűnik a megszokott komfortzónája, nyugalma, hiszen a beáramló többezeres építő, fehér- és kékgalléros tömeg megváltoztatja majd mindazt, ami eddig volt. Erre készült, bár tudhatta előre, hogy kapitányként már nem lesz benne része. Nem érdekelte, vagy nem vett róla tudomást, de amikor már a bizonyosság elérte, úgy akarta „itt hagyni” a várost az utódra, hogy könnyebb dolga legyen, de ennél is fontosabb volt, a Városa, legyen felkészült. Az utódjára hárul ez feladat, meg is fogja oldani. Nincs harag, neheztelés kollégák, barátok közt nem is lehet.

Végig kilincselte mindazokat az embereket, akik részesei voltak az első atomerőműves építkezéseknek. Milyen esetek voltak akkor? Mit csináltunk rosszul, mi rendőrök? Hogyan javítunk majd, amikor ezen a hídon megyünk át, tette fel a kérdéseket, amelyek azért, azóta is foglalkoztatják. Óriási anyagot gyűjtött, ezzel az új paksi kapitánynak is segíteni fog. A biztonság lesz az első, magyarázza. Ez az elsődleges dolgunk!

Nézem, ahogy lendületbe jön, árnyékosak a szemei, de látszik, hogy egy kicsit fáradt. Az állandó utazással járó vezetés, ahogy a korban előrehalad az ember, egyre csak nyújtja az időt. Mindig csak hosszabbak lesznek a kilométerek. Mire hazaér, elérkezik az este. Három nagyobb, és egy kicsi leány és a párja vár rá. Hétvégén az egyetemről hazatérő fia. Hűségesen kitartóak. De azért mégis neki mondják el a lányok, a fiú egyes dolgokat, mi történt, sokszor többet is, mint az édesanyjuknak.

Máshol is így van ez, az Apa minden család meghatározója. Vannak apás dolgok. Aztán éjjel, amikor mégsem tud aludni, lemegy a ház földszintjére, és olvas. Főleg irodalmat, vagy történelmet. Hétvégén kertészkedik. Feltöltődik.

Reggel, sokszor hajnalban indulás. Civilben jár, estére gyűrött lesz az ing, napközben százszor cseng az újdonsült tamási kapitány telefonja, míg ebben az egy órában teázunk, addig is vagy négyszer. Csak szolgálat, hivatás van. Azonban nem kell mindig a fizikai jelenléte: itt is úgy alakítottam ki a munkát, hogy olyan helyetteseim legyenek, akik értik a dolgukat, és jó helyismeretük van. Tamásiban is ilyenek a munkatársaim – magyarázza.

Már megint estére jár. Várják otthon. A teánkat megittuk, amikor távozunk, ismerős köszön rá. A szokásos kérdésre mosolyogva csak annyit mond:

- Köszönöm, jól vagyok, látod, minden rendben van.

Paks, 2020. február 28.

Kiss G. Péter.