Egy fiatal paksi lány a napokban kilépett a pécsi tv-toronyból. Elment, oda, ahonnan nincs többé visszatérés. Egy végső elhatározás vezette és tudta, hogy biztosra megy. A pécsi kilátó kilencven méteres, utolsó utat biztosít. Nem ő volt az első, aki ezt választotta, a hely, sajnos erről is ismert. Pécs sem boldog, az egyik nevezetesség, az ország legmagasabb épülete, nyilván nem ezért épült meg.

Nem vagyok benne biztos, de lehet ezért is, a kék hírekben sem találtam róla semmit. Talán azért is, mert az emberek minden ilyen szomorú történtet igyekeznek elkerülni, mert még hallani sem jó róla. Akik az ismerősök között tudják, mindenki sajnálja az esetet. Megkerestem a közösségi oldalát. Csinos fiatal a képeken, az információ nagyon kevés, közel százhetven ismerős.  

Fotóssal csináltatott, szép képek. Sminkelt, komoly arc. Talán egy kicsit titokzatos. Ezt hagyta hátra maga után, ennyi az utolsó üzenet. Kérdés, kell-e erről írni - egyáltalán. Csak csendben beszélnek róla, azok, akik ismerik már a történetet. Nézem a képeit, és nem akarom elhinni, hogy nincs többé.

Mindig felmerül az ilyen esetekben, hogy tudtunk volna tenni valamit azért, hogy ez ne történjen meg. Pszichológusok gyakran elmondják, hogy az ilyen döntéseknek szinte biztosan vannak előjelei, amit a környezetének fel kellene ismernie. A felismerést pedig tetteknek kell követnie. Visszatartani. Visszaadni a hitet. Hogy van újrakezdés, hogy van remény és van segítség. Van, akit már semmi és senki nem győz meg. Ilyenkor már lehet, ez is késő. A lejtő lehet magas, a gurulás gyors.

Az okokat kár is kutatni, nagyjából ismertek. Az életuntságtól, a kudarcokon keresztül a szerelmi bánatig - széles a paletta. Azt sem érdemes már feszegetni, hogy ki tehetett volna érte valamit, és nemcsak az utolsó pillanatban. Amikor már betelt valahol az a bizonyos pohár.

Aki nem találja helyét a közösségben, kilép. Egyedül nem vagyunk képesek élni. De ennek okozói mi magunk vagyunk. Elüldözünk másokat és elüldöznek bennünk. Az újabb és újabb esetek arról szólnak, hogy már tízéves korban is megtörténik. A gyerekek esetében még fájdalmasabb a történet.

Az ilyen tragédiák sokkolnak bennünket. Azért is, mert tegnap még itt volt köztünk. Nem, nem egy nagyvárosban. Egy ilyen kicsiben, mint Paks. Ahol szinte mindenki mindenkinek az ismerőse.  Beszéltünk vele. Talán mosolygott, talán komoly volt. Munkája révén sokakkal találkozott, de a közösségben felvett ismerőse ehhez képest csak nagyon kevés. Nem volt celeb, nem volt sztár, nyilván nem jelölték be sokan, és ő se jelölt sokakat. Egy paksi leány volt.

Gondolkoztam, kell-e írni bármit is. De nem tudom meg nem tenni. Meg kell állni egy kis időre. Újra kell időnként gondolni az életet. Az életünket. Utólag, amikor már másét nem lehet.

Elkéstünk.

Paks, 2019. január 18. péntek

Kiss G. Péter.

(fotó:pixabay.com) +++