Meglepő, hogy egy mérleg csillagjegyű kislányba honnan került ennyi tűz. Nézem, ahogyan beszél és látom, ahogyan száguldó lován vágtat, íját kifeszíti és jaj annak, akit eltalál. Aztán megszelídül és mesét mond. Arról, hogy nem tud más lenni, csak magyar. De, hogy előző életében hun volt, az már szentigaz.

(PAKS-PRESS/KISS G. PÉTER) Paks-Cseresznyés, 2014. július 17., csütörtök

A cseresznyéspusztai erdei iskola egy padján ülünk, lábát lovagló ülésben kisé maga alá húzza: – Kicsi korom óta vonzott a lovas élet és az íjászat, őseinket – akiket mérhetetlenül tisztelek, így is megbecsülöm, amikor kedvenc sportomnak élek. Ma nem nagyon divat ez a fiatalok között, hogy nosztalgiával gondoljanak a harcoló magyarokra, vagy hunokra, nekem pedig ez az életem. Hogyan került belém ez az érzés? A mai napig sem tudom. Na, aki engem ezért különcnek néz, tegye, de ez vagyok én, engem Kézdivásárhelyen, mindenki csak Detinek hív.

Deti most lesz tizedikes, vagyis még nincs tizenhat éves, Paks testvértelepülésén él szüleivel, magyar állampolgár is, magyar iskolába jár a Nagy Mózes Liceumban, szerencsésnek mondja magát, hogy mind két szülője magyar, akik csodálatos emberek, a mesevilágot az édesanyjától kapta. Mert, hogy Deti mesemondó az ő világában és környezetében, a fiatalok között, akiknek a magyarokról mesél, tanulságot és szeretetet ad, konokságot az érzelmekben, elkötelezettséget a hűségben.

Arról kérdezem, hol van otthon: mindenütt, ahol magyarok vannak. Mert azt mondja, amikor hazajövök Magyarországra… de javít, mert amikor visszamegy Kézdivásárhelyre, akkor is hazamegy. Talán azért, mert neki is „két hazát adott a végzete”, mint Tompa Mihály gólyájának, már ilyen fiatalon. Kisgyermek kora óta jön Magyarországra, haza. Hova haza? Nincs konkrét helye, volt már Budapesten, Pécsett, Debrecenben, most Pakson. Mindenfelé. De a hegyek… az neki mégis otthon vannak, amik már most hiányoznak neki, itt Cseresznyésben, aztán majd megint Vásárhelyen a pusztára gondol, a lovas-ménesre - a Hortobágyon. 

Kézdivásárhelyen nem minden fiatal gondolja így – ahogy folytatja, kisé összehúzza a szemöldökét. - Nehéz magyarnak lenni odaát, érvényesülni leginkább csak a román nyelvvel lehet, na, én erre nem nagyon hajtottam, csak azt tudom románul, amit nagyon muszáj.

A román nyelv nélkül egyáltalán nincs munkalehetőség, ezt már tudja. Váltani is szeretne iskolát, átmegy a reformátusokhoz, ott lehet jobb lesz, családiasabb, erre vágyik. Nem a vallás miatt, amúgy pedig katolikus, de nem jár templomba. Nem ez számít.

Én hiszek Istenben és imádkozni is szoktam, édesanyámtól, dédi mamától tanultam.

Ha magyar földre lépek, egy kicsit könnyebbnek érzem magam. Felkiált: magyar településneveket látok! Istenem! - De Erdély meg a szívem - teszi hozzá. Nem tudnám otthagyni. Nem is fogom soha. Oda születtem. Tanulni nem tudok ott tovább, de tanítani, ha felnőtt leszek, visszamegyek. Tanítani szeretnék. A gyerekeket. Történelmünkre, a múltunkra. Az igazságra, ami nekünk jár. Az őstöténetünket, néprajzot. Mondanám nekik, azt is, ne menjenek el Erdélyből a fiatalok, mert sokan mennek el. Magyarországra meg… Európa más országaiba. Én ezzel nagyon nem értek egyet. A tudást máshol is meg lehet szerezni, de azt az otthonuk érdekében kell használni. Ezzel többen egyet értenek az osztálytársaim közül is, de arra hivatkoznak, nem tehetnek mást. De remélem, hogy maradnak.

Egyre többen hisznek Erdély autonómiájában. Főleg, az elmúlt két évben sokat teszünk érte, meneteléssel, szóval, cselekedettel. Én is részt vettem lóháton, a menetben. Nekünk ez alapvető, természetes jogunk. De szeretnénk békében élni, megélni a magyarságunkat. Össze is tartunk. Abban is, hogy a magyar fiatalok Kézdivásárhelyen - van rá példa -, de nem nagyon kötnek vegyes házasságot a románokkal. Én is így vagyok.

Arra a kisé provokáló kérdésre, hogy ha mégis úgy adódna, kötne-e házasságot egy román fiúval elpirul, felkiált: Soha! Nem! Ez nem előítélet, de bennem van!

Aztán itt van, folytatódik a magyarság elvándorlása, főleg a fiatalok részéről és helyükre a románok települnek. A magyarok mennek, a románok meg jönnek. De jönnek Magyarországról is, ami nem gyakori, de létezik.

Aztán úgy fordul a szó, hogy Deti elmondja: nem is tudja magát elképzelni magát anya szerepben, persze korai is ez még, de más tervei vannak. Tanulni szeretne, és kutatni az ősök életmódját, elsősorban majd keleten, onnan, ahonnan a magyarok jöttek. - Aztán mesélnék róla. Mert a mesemondás életem része, kicsi korom óta. Csodálatos jelképrendszer van a mesékben. Itt van, a Haragszik-e gazduram? Na, ott is megvan, minden, ami kell.  

Deti törökül is tanul, hobbiból. Meg mongolul is. A fiatalkori csapongás. Ez tudja ő is.

Nem fogok mindent végigcsinálni – mondja, de meglehet, harcos típus vagyok.

Milyen furcsa is, ez egy kékszemű, szőkésbarna kislánytól. Tűz. Egyet ért József Attilával, aki jó volt és vidám és konok, ha megbántották vélt igazában. - Na, ez vagyok én – és felnevet. Nem vagyok könnyű eset, vállalom.

Visszatérünk Kézdivásárhelyre a jelenbe, arról kérdezem, hogy mennyire érdeklődő a közélet iránt. Olvassa a sajtót, és fenn van a közösségi oldalon, mint minden más, megannyi, velekorú fiatal. A Székely Hírmondót papírban olvassa. Olvas politikát, kultúrát. Meg egy kis horoszkópot. Mérleg. Az igazság bajnoka.

A balkezén egy kis nemzeti színű szalag, kopott, sokat, régóta hordja. Nézzük a kokárdás karkötőt.

Megfordítja: velem van. +++