Eddig úgy tudtuk, hogy a koronavírus csak bajt hoz ránk. Rajtunk múlik, hogy ne így legyen: olyan emberi kapcsolatok tanúi is lehetünk, amelyek ebben a formában eddig nem voltak ismertek. Baráti ismeretségek szövődhetnek, amelyek nemcsak az átmeneti időszakra szólnak. Ilyen lehet például Feil Dóra és Tivadar bácsi kapcsolata.

Több mint két hónapja, hogy a Paksi Kistérségi Szociális Központ meghirdette, hogy önkéntes segítőket keres. A feladat, hogy a veszélyhelyzet idején az idős emberek még a bevásárlás idejére se hagyják el otthonukat: segítsenek. Feil Dóra az elsők között volt, akik jelentkeztek. Így került a több mint hetvenéves bácsi közelébe.

A paksi szociális rendszerben dolgozók a „maradj otthon” követelményét már a szükségletek mértékében nem tudták volna teljesíteni. Az általuk létrehozott önkéntes segítőrendszer azt építette fel, hogy egy új képességet szereztek a megértés, az empátia, az emberség tekintetében. Olyan hálózatot építettek fel és működtetnek még a mai napig is, amely példamutató lehet: az emberek segíteni képesek a bajban egymásnak. Ez különösen nagy érték egy olyan elkülönülésre hajlamos világban, amikor legtöbbször az egyéni érdekek minden mást felülírnak.

Az idősek segítése tehát így válhat nem csak a hivatalosnak tekinthető állami-önkormányzati rendszerben, hanem valahol – az emberek szívében is.

Nem jár érte fizetés, csak köszönet. Vagy ennél még több is lehet? Igen lehet.

Feil Dóra most még csak a huszas éveinek közepén jár, de már most tudja, hogy a fizetség nem csupán anyagi természetű és nem is közvetlenül megtérülő befektetés, amikor önkéntes szolgálatot vállal. Több mint két hónapja jár hat idős emberhez, köztük Tivadar bácsihoz, befizeti a csekkjeit, kiváltja a gyógyszereit, rendszeresen vásárol neki a boltban, aztán elviszi, majd elszámolnak. Megbeszélik, mi kell a következő alkalommal.

Persze, ez sem kevés a szabadidejéből, ami ennél is több, a szó, amely nem veszélyes fegyver, hanem éppen ellenkezőleg: életben tart, feltölt és megszínesíti a kiüresedő napokat. Az idős ember tudja: jön Dóri, hozza a szükségeset és oldja a szűk, fekvős, rádiós-televíziós magányt. Két jó szó, két kérdés, a hogy tetszik lenni őszinte felé fordulás, nem a test, hanem a lélek igazi tápszere.

Egyre jobban megismerték egymást. Dóri már azt is tudja, ha valami éppen nincs a bácsi szokott boltjában, mit vigyen neki helyette. Biztos kézzel nyúl a polchoz, telefonálnia sem kell.

Ha egyszer majd idős leszek, talán valaki majd gondol énrám is. A sors visszaadja és aki őszintén hisz is ebben, talán nem is csalatkozik. Feil Dóri, olyan családból jött, ahol ez természetes volt. Így történhetett meg az is, hogy egyszer másik idős néninek még kapálni is elmentek Harmat Gabi barátnőjével – ha ez volt a kívánság.

Feil Dóra azonban nemcsak az önzetlenségről ismert, hiszen a PistiEst énekeseként fellépett a közelmúltban egy áprilisi, tömbbelső koncerten is. Akkor, valamiképpen más volt ez a fellépés. Egy teherautó platójáról az erkélyen, az ablakokban látta az arcokat: egy más érzés fogta el, mint amikor egy átlagos koncerten a nézőtérre pillant. Olyan érzés fogta el, most még többet tud adni. Megtette.

Tivadar bácsihoz pedig akkor is visszatér, ha már a vállalt feladatot nem kell teljesíteni. Amikor vége lesz, majd egy pohár bor mellett koccintanak. Arra az egészségre, amit egy veszélyhelyzetben a vírus se tudott elvenni. A vírus veszített, ők ketten pedig nyertek. Egy csodálatos világot. 

Paks, 2020. május 27., szerda.

Kiss G. Péter.