(PAKS-PRESS/Kiss G. Péter) Paks, 2014. október 10., péntek - Süli Jánost, Hajdú János és Tell Edit tolták maguk előtt a polgármester-jelöltségben, Kozmann György, ha esetleg képviselő lesz, felhasználhatja a kapcsolati tőkéjét – adok-kapok a két jelölttől, a polgármester-jelölti tévéinterjúkban. Nem vitáztak, csak üzentek. Paks, avagy egy vesztes-győztes város anatómiája.

Végéhez közeledik az önkormányzati választási kampány, amit jól jelez, hogy a televíziós viták sorában csütörtökön este elérkeztünk a polgármester- jelöltek utolsó nyilvános megszólalásához.

Az, persze más kérdés, hogy mennyien látták, nézték-e a Telepaks adását, hogy azt mennyien képesek technikailag is fogni, vagy kíváncsiak voltak-e rá a nézők egyáltalán, vagy más, kereskedelmi televíziók kötötték le a figyelmet, vagy ott tudták-e hagyni a facebook képernyőt, erre a kétszer fél órára - nem tudjuk. De már nem volt új a nap alatt.

Nem minden alap nélkül hihető volt, hogy Süli János és csapatának ezzel a televíziós műsorral egyidőben tartott baráti, támogatói összejövetelére sokan kíváncsiak lesznek a Duna Hotelben, legalábbis azok mindenképp, akik a kemény maghoz tartoznak. Sokan voltak vagy kevesen, a mihez képest sem tudjuk: hozzávetőlegesen 120 ember, többnyire ötven, hatvanéves, jobbára értelmiségi, elszánt szimpatizáns. Nagy képernyőn nézték a két érvelő jelöltet, a helyi TV egyenes adásában. Mosoly Kozmannon, taps Süli Jánosnak. Aki mást várt itt, az naiv ember.

Talán senki sem gondolt arra, hogy két értékes ember kampánya és vetélkedése a város vesztesége.

Talán jobban előtérbe kerülhetett volna mindez, ha tényleg együtt láthatjuk őket a képernyőn. Erre már nem került sor, de talán mégis, jobb is ez így.

Ha köpte valaki a markát, hogy a vitában majd Süli megeszi kiskanállal Kozmannt, a város kárára örvend, ugyanis maga Süli János mondta a rendezvény előtt a helyi tv híradójának adott interjúban: „tanulhattunk volna egymástól, nincsenek nagy titkok, bárkit az utcán megállítunk, az tudja, mivel kell itt foglalkozni”. A két személyiségnek nagyjából ugyanazok a céljai: szolgálat, a város érdekében. Legény legyen a talpán, ha erről vitatkozik valaki.

Akárkit is választ meg Paks polgármesternek, egy vesztesége biztos lesz, vagyis nincs igazság a Földön, mint ahogyan sosem volt. De választás már csak ilyen, a választás egyben a döntések kényszere is. A döntés nem könnyű, főleg akkor, ha az egyik ujjunkat le kell harapni. Aki már most döntött, talán nem így érzi. Aki hamar döntött, nem biztos, hogy végig gondolt mindent.

A tét, ugyanis nem annyi, hogy x vagy y.

Ebben a választási küzdelemben néhány tucat ember szólalt meg, de sokan, még többen viszont, nem, a fiatalok pedig főleg nem. De a hallgatás majd megtörik, mint elhangzott, „a szavazófülke magányában”. Ne tévesszen meg senkit az, hogy egy tábor mennyire hangos, ugyanis nem mindig annak van igaza, aki hangosabban beszél. De a hangosságról hihető, hogy több lesz a követő. Mechanikus szabály.

Sokan felháborodtak azon, hogy a nemzeti fejlesztési miniszter „szürke kisvárost” emlegetett. Azon meg senki sem háborodott fel, hogy mind a közel negyven képviselőjelölt – talán egy kivétellel -, a televíziós vitában csak arról beszélt, hogy az ő utcáiban, körzetében a lepusztulás miatt tarthatatlan a helyzet. Akkor most „szürke”, vagy mégsem? Vagy az, az igaz, hogy nem szürke, mert a mienk, csak amúgy lepusztult, (tisztelet a kivételnek) vagy egy csak kicsit. Vagy „nem kicsit, nagyon”.

Akkor marad a kérdés, hogy a mi utcánkat ki teszi rendbe: Süli János, vagy Kozmann György? A válasz nem ilyen egyszerű. Ehhez a „háborúhoz” is pénz kell.

„A mi utcánk” jelképes, mert a városunk a mi utcánk és terünk, életterünk. A választással lehetőségünk nyílik most dönteni. Az öt évre szóló döntés, túl hosszú idő arra, hogy érzelmekből, puszta szimpátiából szóló döntés szülessen.

Talán pikáns, hogy mind a két jelölt végül is elfogadná a csapatában a másikat. Ez a mégis kölcsönös elismerés és megbecsülés jele, ami még nehezebbé teszi választópolgár döntését, mert mint a Hegylakó óta tudjuk, „csak egy maradhat.”

Érvek és ellenérvek a kampányban, mindet ismerjük már. De nincsenek egyedül, mert csapatuk azonban már jóval változatosabb. Biztosan? Két jobb oldali csapat, a leendő városvezetőjével. Talán az a vélemény sem jár túl messze az igazságtól, hogy mindkét csapat, jól-rosszul tudná a dolgát.

Akkor itt marad a kérdés, hogyan döntsünk, mi is lenne mindannyiunk számára a legjobb?

Itt járt a magyar miniszterelnök. Orbán Viktor azt mondta a paksiaknak a város egyik főterén: „Én nem akarom megmondani, hogy Önök kire szavazzanak… de öntsünk tiszta vizet a pohárba”… Talán ezzel mindent elmondott, amit el akart mondani. Nem kétséges, mindenki értette Pakson, és azon túl is a szavát.

Aki a miniszterelnöktől balra állt, rögtön elővette a baloldali retorikát. Aki jobbra állt, az vagy Süli Jánost mentette, vagy Kozmann Györgyöt féltette a Süli János csapat lekicsinylésétől. Régen volt ilyen kettéosztott város. Vagy mégsem?

Immár több mint egy évtizede nem volt gondja abból a város lakóinak, kire, kikre, milyen politikára is szavazzon. „Itt mindig támogattak engem” – mondta Orbán Viktor és a számok ezt igazolták még 2014 tavaszán is.

Rosszul járt a döntésével Paks? Eddig biztosan nem. Továbbra is folytatódik a zöld politikusok itthoni és úniós retorikájában a vehemens Paks ellenesség, tőlük minden napra jut egy tojás Paks ellen. A kormány egyelőre állja a sarat. Bizonyára, akárkit is választ majd polgármesternek Paks, a várost, és az atomerőmű bővítését nem hagyja majd cserben. Legalábbis, reméljük.

A város nagyívű jövő előtt áll, állhat. A jövő pedig a fiataloké, a fiatal munkásoké, értelmiségieké, vezetőké. Ők építenek, majd pedig működtetnek itt egy új atomerőművet. Ehhez egy együttműködő önkormányzat és pénz kell, amely nem a Kozmann csapaté és nem a Süli csapaté. A városé. A fiataloké, a gyermekeinké. Minden, ami Pakson épül: nekik és velük együtt az országnak is épül.

Érdemes emlékezni a miniszterelnök még egy paksi mondatára: „Nekem az Önök szava a legfontosabb…” +++